Irány: A legelő!

A legelő a lovak esetében a legtermészetesebb élettér. Nemcsak egyszerűen takarmányforrást jelent, hanem a napsütéssel, az elegendő intenzitású mozgás biztosításával hozzájárul a megfelelő mozgási, légzési és keringési rendszer kialakulásához. Emellett lehetőséget ad a legtermészetesebb viselkedésformák megéléséhez. Éppen ezért fizikailag és mentálisan is ép ló tenyésztése legelő nélkül nehezen elképzelhető.
A ló elsősorban kitűnő hőmérséklet-szabályozásának köszönhetően szinte valamennyi éghajlati zóna klímájához alkalmazkodott. Mégis a legkedvezőbb életfeltételeit a mérsékelt égövi, szárazabb sztyeppés, ligetes területeken találta meg.

 A legjobb lovak pedig a jó vízáteresztő képességű, kalciumban gazdag, mészkő altalajú, szilárd talajszerkezetű területekről kerültek ki. Különösen pozitív a megítélésük a mészkő alapú középhegységi, dombvidéki, fennsíki legelőknek, amelyeknek botanikai összetétele a lovak számára egészen kiváló. Ilyen területeknek hazánkban sem vagyunk híjával, mint ahogyan azt már gr. Széchenyi István is megállapította. Ma mégis azt kell látnunk, hogy a rendelkezésre álló területek legelőként való hasznosítása, tekintettel az állattenyésztés és benne a lótenyésztés siralmas gazdasági helyzetére, nem megoldott. Talán pozitív elmozdulást hozhat az EU által fokozottan preferált, extenzív állattartási modell elterjedése, amelynek egyik alapeleme a legeltetés.

A legelő mint takarmányforrás

Mivel a ló az evolúció során alkalmazkodott a legelő életmódhoz, ezért minden szempontból legalkalmasabb takarmánya a legelő füve. Ezzel a ténnyel magyarázható az a kedvező étrendi hatás, amelyet a legelő biztosít. A jó emészthetőség, a megfelelő összetételű fehérje és főként a bőséges vitamintartalom, ezek közül is kiemelkedő a magas β-karotin-szint (A-vitamin provitaminja).
 Átlagos legelőt feltételezve, a napi lelegelt fűmennyiség fedezi egy heverő kanca vagy egy könnyű munkát végző ló teljes napi tápanyagszükségletét.

 Szoptató kancáknál, növendék csikóknál, illetve közepes, vagy nehéz munkát végző lovaknál azonban energia-kiegészítésre (abrak) lesz szükség. Nagyon jó legelőnél, friss növedéknél előfordulhat, hogy a ló a megfelelő energiatartalom felvételéhez a szükségesnél több fehérjét vesz fel az elfogyasztott fűvel. Ez azonban többnyire nem okoz gondot. Egyedi érzékenység azonban bármely lónál előfordulhat, gyakoribb ez néhány extenzív legelőn kialakult ló- és pónifajta esetében (pl. haflingi, izlandi stb.). Figyelmeztetnek a különböző allergiás reakciók (fehérjekiütés, legrosszabb esetben patairha-gyulladás), hogy az ilyen érzékeny lovakat a friss fűre nem szabad kiengedni, meg kell várni, míg kissé elöregszik a fű, és csak akkor legeltessük őket.

Rosszabb a helyzet a legelő ásványianyag-tartalma szempontjából. Itt figyelmet érdemel a Ca:P-arány. A túl fiatal növedék, vagy a pillangósokban szegény és az elöregedett legelő ugyanis nem tartalmaz elegendő Ca-ot. Ezért főként a szoptató kancáknál és a növendék csikóknál kalciumpótlásra lehet szükség. A fiatal fű ugyancsak kevés Mg-ot és relatíve sok K-ot tartalmaz. Míg az előbbi a Ca:Mg-arány felborulásával fokozott görcskészséggel jár, addig a K-felesleg hasmenéssel. Az utóbbi évek kutatásai egyértelműen rámutattak arra, hogy a gyepek nyomelemtartalma legtöbbször nem fedezi a lovak igényét. Különösen igaz ez telepített, műtrágyázott, intenzíven használt gyepekre, míg az ősgyepeknél, biogyepeknél kedvezőbb a helyzet.

Leggyakoribb a rézhiány, amely a vemhes kancákban fejlődő magzatra veszélyes, lábállási rendellenességeket, bakpatát okoz. A veszély aszályos esztendőkben fokozottabb, mert ilyenkor elegendő víz hiányában még kevesebb réz akkumulálódik a füvekben. Ezért a legelőn tartott lovaknál minden esetben ajánlott ásványianyag-kiegészítő etetése!

Forrás: Lovasélet magazin