Suttogás” a terepen

 Minden lovas álma, hogy lovával az erdők mezők illatát érezve, eggyé válva a természettel élvezhesse a szabadság örömét, kitörjön a mindennapok zajából. Gyakran találkozom olyan lóbarátokkal, akikben hosszú évek kihagyása után újjáéled a ló iránti rajongásuk és vágyuk beteljesülését várják a tereplovaglástól. Sokszor azonban egy krimibe illő élménnyé válik, semmint a várva várt szabadság megérzésévé.

Sokat foglalkoztatott ez a kérdés, hisz a lovas tábor egyik meghatározó eleme, hogy örömünket leljük abban, amire érzelmeket, pénzt és időt áldozunk. 

A SA Natural Horsemanshipről írt újságcikkeim után gyakran hívtak fel olyan lovasok, akik tanácsot kértek tőlem, amit most Önökkel is szeretnék megosztani.

A lovakkal való természetes kommunikáció oktatása során kikristályosodott bennem, hogy mik a leggyakoribb de elkerülhető hibák, amit a lovasok nagy része figyelmen kívül hagy és ezzel fosztja meg magát az élvezetes tereplovaglás élményétől.

Az első általános hiba, amit említeni szeretnék a lovas meglévő képzettségi foka. A gyors eredmény és a pénzszerzés vágyától hajtva a tapasztalatlan tanulót sok lovardában már 3-5 óra után kiviszik terepre. Innen sokan úgy jönnek vissza, hogy azt hiszik, megtanultak lovagolni. Ez általában oda vezet, hogy a legtöbben abba is hagyják a tanulást, hisz úgy gondolják, hogy a céljukat elérték és már tudnak terepen lovagolni.

Azt remélve, hogy Önök a másik kategóriához tartoznak, szeretnék a helyes felkészülésről írni. Az első feladat a megfelelő ló kiválasztása. A lóval szemben felállított követelmények – az uralkodó nézettel ellentétben – nagyon magasak. Pont itt, a természet lágy ölén van óriási jelentősége az alapos képzésnek, ahol az ember és a ló biztonsága a legfontosabb.

A jó terepló kiválasztásánál el kell döntenünk, hogy csak órákra, vagy napos túrákra, esetleg távlovaglásra akarjuk a lovunkat használni. A kifogástalan egészségi állapot, a jó lábak, a kezelhetőség, a nyugodt, higgadt karakter és a paták állapota kell, hogy döntésünket befolyásolja.

A fentiekkel szemben gyakran találkozunk olyan lovakkal, akik vérmérsékletükből adódóan nem alkalmasak a karámokon kívüli munkára. Félénkek, ijedősek, a másik lovat nem tűrik el maguk mellett, önálló munkára képtelenség őket rávenni.

Ez alkalommal az ijedős lovakkal könnyen végrehajtható, bátorságukat és bizalmukat erősítő gyakorlatokat szeretnék bemutatni. Előre leszögezem, hogy az itt leírtak csak egy-egy könnyen kivitelezhető, de hatékony módszer egyszerű gyakorlatai és nem helyettesítik egy jól képzett lovas, és ló tudását.

Kihangsúlyozom, hogy egy „terepbiztos˝ ló alapos kiképzése legalább annyi munkát igényel, mint egy „versenylóé”.

Az első feladat a ló papír, vagy műanyag zacskóhoz való szoktatása. Először földről, majd lóról hajtjuk végre a feladatot, először egyedül, később egy segítő személy bevonásával. Vegyünk egy kontakpálcát, aminek a végére egy fehér vagy sárga műanyag zacskót kötünk. Ezzel a pálcával simogassuk át a lovunkat úgy, hogy először megszagoltatjuk a lóval a műanyagot, aztán a fejétől kezdve a hátulsó lábakig ritmikus mozgással átdörzsölgetjük. Amennyiben a ló visszahőköl, vagy menekül, távolodjunk el a számára „veszélyesnek˝ tűnő tárggyal, de ne hagyjuk abba, csak intenzitásában csökkentsük a ráhatást addig, amíg meg nem szokja. A későbbiekben egy segítő személy a földről, majd egy másik lóról is ismételje meg a gyakorlatot.

Hasonló módon lehet hozzászoktatni a lovakat egy esőkabát, egy műanyag fólia vagy akár egy zászló csillogásához, zizegéséhez, lovasíjászkodásnál az ideg rezgő hangjához stb…

Nagyon fontos, hogy a ló eleinte mindig elölről mindkét szemével érzékelje a „veszélyt”, mert az oldalról vagy hátulról érkező ingerek azonnali menekülést válthatnak ki belőle.

A második feladat a vízen való átkelés tanítása. Erre a feladatra jobb otthon felkészülni, hiszen tereplovaglás alkalmával gyakran találkozunk pocsolyákkal, kisebb-nagyobb vízzel telt árkokkal, amin az átkelés gyakran gondot okoz. Ehhez a feladathoz fektessünk le egy fehér fóliát a földre (kb. 2x2 m), amin lovunkat átléptetjük. Ha a ló a gyakorlatot a földről minden ellenszegülés nélkül végrehajtja, ugyanezt megismételjük lóhátról is. Lovunk első megtorpanását kezeljük türelemmel, hagyjunk neki időt, hogy megvizsgálja a „félelmetes tárgyat˝, de újra és újra vezessük vissza arra a helyre, ahol megtorpant. Figyeljünk a ló jeleire (pl.: megszagolja, méregeti az akadályt vagy a „veszélyes tárgyat˝, lépni készül de nem mer…stb.)

Minden pozitív visszajelzését a segítségadás (hajtás) azonnali megszüntetésével jutalmazzuk, majd dicsérjük meg. Lovunk rövid idő után türelmünkre úgy reagál, hogy a feladatot végrehajtja.

A harmadik feladat, egy rúdon (ágon) való átléptetés, ami a tereplovaglás alkalmával gyakran előfordul. Az ilyen akadályokra a rosszul képzett lovak nem kívánt ugrással, esetleg pánikszerű elrohanással, vagy az akadály megtagadásával reagálnak.

Ezt a helyzetet úgy gyakoroljuk, hogy egy földre fektetett rúd magasságát fokozatosan emeljük 40 cm-ig, ezen lépésben átvezetjük a lovat, esetleg meg is állunk felette. A rúd feletti visszaléptetést nem ajánlom, mert ha a ló lába elakad, esetleg pánikba eshet.

Befejezésül azt a téves nézetet szeretném eloszlatni, hogy egy drágán megvásárolt ló, amelyik már versenyeken is indult, a terepen is megállja a helyét. Ez ugyanúgy vonatkozik a westernlovakra, mint a nehéz kategóriában versenyző egyéb négylábúakra.

Ezek után nem lesz nehéz kitalálni, hogy a – „csak annyira kell belovagolni, a lovamat hogy a terepen elügetgessen” – mondás mennyire nem állja meg a helyét és mennyire nem értékeli a jól kiképzett szabadidő ló teljesítményét.