A ló megjelenése Észak-Amerikában

Az Amerikát meghódító európaiak lovai nagy hatással voltak az indiánokra. A füves térségek ideális élőhelyet biztosítottak ezeknek az állatoknak, s hamarosan megváltoztatták a vidék őslakóinak életét. Így született meg, a fehér ember egyik adományának köszönhetően a síksági indiánok lovas kultúrája. A fennsíkon és Nagy-Medencében élőkre is erősen hatott a ló. Ezek a népek sok mindent átvettek a spanyoloktól, így lovaikat, lószerszámaikat többek között, de az őslakók is kifejlesztették ezek sajátos változatait, valamint a lótenyésztéssel is megpróbálkoztak...

A ló megjelenése Észak-Amerikában

Az Amerikában őshonos lovak több tízezer évvel ezelőtt kihaltak, így a spanyol Cortez 1519-es mexikói partraszállásáig, nem volt ló a kettős földrészen.

Sokáig azt gondolták, hogy az észak-amerikai musztángok a síkságokon elsőként, 1541-ben járt spanyol Coronado-expedíció elcsatangolt lovainak leszármazottai. Csakhogy 558 lovuk közül mindössze 2 volt kanca, és ezeket nem veszítették el...

A 17. század elejéig bezárólag nem találni olyan spanyol feljegyzést, ami lovas indiánokat vagy kóbor lovakat említene...

Marad tehát az egyetlen lehetséges magyarázat: a spanyol települések többek között lovakat adtak el a baráti indiánoknak, hogy civilzálják, és alattvalóikká tegyék őket. Ezeket hamarosan az indiánok szervezett portyái váltották fel, amik elsődleges célja a lólopás volt.

A ló indián megnevezése

Az indiánok azelőtt még nem ismerték a lovat, így új szót kellett alkotniuk. Eddig az egyetlen háziállatuk a kutya volt, amit teherszállításra használtak. Viszont a ló is alkalmas volt erre a munkára, így a legtöbb préri és fennsíki törzs látva a hasonlóságot, az új állatot is &qout;kutyának&qout; nevezte. A komancsok, akik az elsők között vették át a lovat, &qout;istenkutyának&qout; nevezték. Más törzseknél a &qout;nagy kutya&qout; (krí, asszinibojn), vagy &qout;titokzatos kutya&qout; (lakota, arikara), esetleg &qout;erős kutya&qout; (hidatsza) elnevezés terjedt el. Voltak olyan népek, akik a lovat inkább az antilophoz vagy szarvashoz hasonlították, így ők a &qout;szarvaskutya&qout; (feketeláb) vagy &qout;szarvasszerű&qout; (csaktau) kifejezéssel éltek.

A ló terjedése

A déli jútok 1640 körül szerezhették első lovaikat a spanyoloktól. A spanyol feljegyzések 1659-től apacs portyákról számolnak be, egyetlen alkalommal akár 300 lovat is elhajtottak. Ugyanakkor az apacsok foglyaikat lovakra cserélték a pueblo indiánoknál.
Az 1680-as pueblo lázadás, valamint az Eusebio Kino atya által Közép-Arizonában a pima és papago indiánok között alapított missziók nyomán a jútok lóállománya tovább gyarapodott-egyrészt lopás, másrészt kereskedelem útján.
1680-ban a francia La Salle találkozott az otókkal, és volt náluk egy kevés tarkafoltos ló, amit néhány spanyol élete árán szereztek.
1682-ben, ugyanő arról értesült, hogy a Gattacka, (kájova-apacs), és Manrhoat, (kájova), indiánok lovakkal kereskednek a paunikkal vagy vicsitákkal. Szerinte a lovakat Új-Mexikóban lopták a spanyoloktól.
Deliette 1700 körül beszámolt arról, hogy a paunik és a vicsiták időnként spanyol billogú lovakkal vadászták a bölényt.
1700 táján már a következő törzsek birtokoltak spanyol lovakat: mizúri, kanza, ponka, pauni, és vicsita.
A sosónik közül kivált komancsokat 1705-ben említik először. Lótolvajló vállalkozásaikat nemcsak a spanyolok sínylették meg, hanem az apacsok is.
1738-ban az arikarák rendelkeztek néhány lóval, akárcsak a Fekete-domboktól délnyugatra élő törzsek. A következő évben La Vérendrye szemtanúja volt a lovas törzsek, és a mandánok közötti kereskedelemnek. Ezek a nomádok valószínűleg kájovák, és kájova-apacsok lehettek, akik akkoriban még északon éltek.
1743-ban La Vérendrye egy varjú táborban járt, feljegyezte, hogy sok lovuk van, amikkel kereskedni is tudnak.
Henry 1754-ben elkísért egy asszinibojn kereskedő vállalkozást, ami csak szállításra használta a lovakat.
A Missouritól keletre, 1768-ban Carver nem látott lovakat a dakotáknál. Két évvel később arról számolt be, hogy a janktonok már lovakat használnak vadászatra, és szállításra. A titon-lakoták 1760 körül jutottak lóhoz az arikarák révén. A sájenek, és arapahók a lakotáknál előbb tettek szert lovakra, a Felső Missouri törzseivel folytatott kereskedelemmel.
A 18. század végére a Red River jelentette a síksági indián lókultúra északkeleti határát. David Thompson feljegyezte 1798-ban, hogy az odzsibváknál nincsenek lovak. 1806-ban Henry 9 sátorból álló bölényvadász odzsibva táborra bukkant, ahol már volt néhány ló. Az indiánok elmondták neki, még több lóért lemennek a Missourihoz kereskedni.
1805-06 között, a Lewis és Clark expedíció idején, a Fennsíkon, a Dalles közelében volt a ló elterjedtségének északnyugati határa. A fennsíki törzsek zömének sok lova volt. A sosoni hagyományok szerint első hátasukat rokonaiktól, a komancsoktól kapták. A másik közvetítő a jút lehetett. A flethedek szerint 1700 körül vagy után kaptak lovakat a sosóniktól, akik egyben a népörszik és a kajúszik lószállítói is voltak. A kajúszik terjesztették a Columbia folyó szehept és szelis nyelvű törzseihez, valamint észak felé. Az állat a flethedektől került a pendorejekhez, akik továbbadták a kutenáj és kaliszpil törzseknek. A kaliszpilek szállítottak a kőrdalen, szpokén és kolvil indiánoknak. Erdős lakóhelyük miatt csupán a lékszek déli csoportjai hasznosíthatták a kolvilek lovait. A szenpojlok és okanágenek a kolvilektől és szelisektől kapták hátasaikat. A fennsíki népek közül idővel a népörszi, palúsz és kajúszi indiánok váltak híres lótenyésztőkké.