"Ha esett az eső, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg kilovagoljak" - emlékszik vissza a gazdája. "Elég volt, hogy egy vödör vízzel közelítsek, amivel a ló farkát akartam lemosni, olyan patáliát rendezett, akár egy ördög a szenteltvíztartónál."
Vizes részek közelében nem egy ló veszélyt sejt, ez megmutatkozik higiéniával kapcsolatos, számunkra kicsit furcsa elképzelésükön is, hiszen a vizet legszívesebben csak sár formájában engedik szőrükön "hatni". "Sáros ló a boldog ló." 
Ez a vízzel szembeni ellenérzés elsősorban egy természetes védelmi reakció a mélységben esetlegesen leselkedő veszélyek elkerülésére.
A tükröződő, vakító felszín miatt nem látja a ló az aljzatot, és az ismeretlen rizikófaktorok kizárása érdekében inkább el is kerüli a nedves részeket - lehet ez akár csak egy ártatlan pocsolyasorozat, amit szlalomozva kerülget kedvencünk.

Persze vannak olyan lovak is, melyek rövid vonakodás után gyönyörrel gázolnak bele minden tócsába. A magabiztos lovak gyakran vállalkozó szelleműek, de egyes állatoknál túl erős a menekülési ösztön, és ők soha nem próbálnának ki semmi újat.
Mivel a pancsolás a legkevesebb négylábúnak tartozik a mindennapjaihoz, gyakran az "ami ismeretlen, az biztos veszélyes is" mottó szerint cselekszenek.
Ha nagyon megmakacsolja magát a víziszonyos jószág, jó hasznot hozhat egy tapasztalt vezető ló után történő lovaglás. Kövessük a vezetőlovat először pocsolyákon, majd például egy patakon át. Még jobban kihasználhatjuk a ménesösztönt, ha több "vízimádó" középre veszi a megrögzött "vízkerülőt".
Az ember is átveheti a vezető szerepét, de ajánlatos ugrásra készen állni. "Ahol a gazdi állni tud, nekem is elég sekély" - gondolja magában látszólag némely négylábú, és egy hatalmas ugrással máris az elszánt tréner lábujjain köthet ki. A jó reflexeken kívül a következetesség és türelem is alapkövetelmény az ember részéről, ugyanis előfordulhat, hogy meglehetősen elhúzódik a mutatvány, míg a ló beledugja patáját a vízbe. Eddig azonban nem szabad feladni.
Egyes lóviselkedési terapeuták szerint a "vödrös szoktatás" során lépésről lépésre érhetjük el a kívánt eredményt. Eszerint először üres vödörbe kell helyezni a ló patáját, és a vödröt fokozatosan kell feltölteni vízzel.

Rendkívül makacs jószág esetén a szakértő a ló által már megtapasztalt, illetve ismeretlen dolgok kombinációját ajánlja. Szerinte jó módszer, amikor az extrém módon víziszonyos lovat egy tó vagy egy kék műanyag ponyva mellett futószárazzák egyre nagyobb körön, amibe előbb vagy utóbb belelép a gyanútlan állat, és észreveszi, hogy nem is olyan szörnyű élmény érte.
Történetünk főhősét is ilyen szimulációs módszerrel sikerült leszoktatni a víztől való félelemről. A patái alatt kékesen csillogó ponyva igencsak hasonlított a vízhez. A gazda először azt érte el lovánál, hogy ezen teljes biztonsággal keljen át, ezután kevés vizet öntött a ponyvára. Először hosszú futószárral vezette át a lovat, hogy lehetőséget adjon az oldalra való kitörésre.

Eleinte reménytelennek tűnt a dolog, de sok türelemmel és dicsérettel végül ötödik vagy hatodik alkalommal végre sikerült. Azóta a kancának semmi gondja a vizes­akadályokkal, és sikerült elérni, hogy a lemosástól se rettegjen.
Ha már teljesen megbarátkozott lovunk a vízzel, csalogató lehet a közös fürdőzés egy kellemes tóban. Nyereg nélkül, rövidre fűzött vagy kötött kantárszárral, egy, a ló nyaka köré tekert kengyelszíjjal neki is vághatunk a vadregényes kalandnak. A fürdés végén, amikor a ló újra szilárd talajt érez a lába alatt, amilyen gyorsan csak tud, ki akar jutni a száraz földre. Ilyenkor tesz jó szolgálatot a kengyelszíj, ennél fogva tudja magát a lovas erősen a ló hátára húzni, ha nem akar lemaradni.