Bukephalasz

A történetíró Plutarkhosz Nagy Sándorról (Kr. e. 356-323) írt életrajzának (Kr. u. 1. század) közismert részlete közli azt, miként talált egymásra az ókor legnagyobb hódítója és csatáiban hű társa, az a paripa, amelynek nevét halála után egy új alapítású város is megőrizte.
A gyermek Alexandrosz egy ízben tanúja volt annak, hogy atyja, II. Philipposz számára 13 talanton vételárért felajánlottak egy Bukephalasz nevű lovat. A tapasztalt király maga is, mint minden magára valamit adó makedón férfi, kiváló lovas volt. Most lovászaira bízta, próbálják ki, vajon megéri-e az állat az igen magas vételárat.

Ám egyik lovász sem bírta megülni a vad jószágot. Philipposz már-már lemondott Bukephalaszról, amikor Alexandrosz megjegyezte: kár volna elszalasztani ezt a szép lovat azért, mert ügyetlenek a lovászok. A trónörökös ugyanis észrevette, hogy a lovat saját árnyéka idegesítette fel, ezért a nappal szembe fordította az állatot, majd hátára pattant, és verejtékig meglovagolta a lovat. A büszkeségtől dagadó keblű király ekkor Bukephalaszt fiának ajándékozta avval az intelemmel, hogy "fiam, keress magadhoz méltóbb királyságot, szűk neked Makedónia".
A kései, de még mindig ókori utókor azután tovább színezte ezt az amúgy sem mindennapi históriát. A számos romantikus elbeszélés egyike szerint Philipposznak a delphoi Apollón isten nevében megjövendölték, hogy az lesz a világ ura, aki meglovagolja Bukephalaszt, vagyis azt a lovat, amely egy ökör fejét viseli a nyakán (Bukephalasz = ökörfejű).

Más leírás szerint Bukephalasz olyannyira vad volt, hogy embereket evett (anthropophagosz), hasonlóan a thrák Diomédész kancáihoz (van olyan forrás, ami szerint Bukephalasz is kanca volt, mások szerint mén). Kiemelték azt is, hogy Bukephalasz szebb volt, mint a híres-neves szárnyas csodaló, a Pégaszosz (pégé = forrás, mert a paripa az Ókeanosz forrásainál született), de szépségben felülmúlta még a fekete sörényű Ariónt is, amelyet Poszeidón tengeristen csődörré változva Démétérrel nemzett, s amely utóbb Héraklész tulajdonába került. (Az emberevő ló mitológiai alakja reális mintán alapult. A nagy testű perzsa paripák olykor rendkívül vadak voltak, halálra rúgták az ellenséget és húsába haraptak. Hérodotosz a görög-perzsa háborúról írt művében említi a perzsa vezér, Artübiosz csataménjét, amely így bánt el a nehézfegyverzetű görög harcosokkal.

A Kr. e. 479-es plataiai csata után igen sok perzsa eredetű ló került görög kézre, és ezeket keresztezték a legjobb görögországi fajjal, a thesszáliaival. Az eredmény az lett, hogy Hellászban is elterjedtek a nagyobb testű lovak.)

Mi a realitás a gyermek Nagy Sándor és Bukephalasz történetében?

A lovas szakemberek állítják, hogy Alexandrosznak aligha kellett a lovat betörnie, az már jóval korábban megtörtént, csupán nyugtatnia kellett az izgatott állatot. Ez persze nem von le semmit a gyermek teljesítményéből, a trónörökös nyilvánvalóan jó lovas volt már akkor is. Bukephalasz jó minőségű paripa lehetett, mégha se szárnyai nem voltak, és embert sem evett, hiszen a vételára a források egyöntetű állítása szerint 13 talantonra rúgott (1 attikai talanton = kb. 26,2 kg ezüst értéke). Ez a mai becslések szerint az akkori átlagár háromszorosára tehető, amit még meg lehet adni egy lóért.
Feltételezhető, hogy Alexandrosz 10-12 éves korában hajtotta végre nevezetes szelídítő mutatványát a nála 6-8 évvel fiatalabb lóval.
Alexandrosz és lova kapcsolatát illetően a történeti források egyaránt hangsúlyozzák, hogy Nagy Sándor csak az ütközetekben ült fel a hátára, a mindennapok során fiatalabb lovakkal közlekedett. Bukephalasz Kr. e. 334-ben, a perzsiai hadjárat kezdetén 14-16 esztendős lehetett, és 24-26 évesen múlhatott ki, Kr. e. 326-ban, a Hüdaszpész mellett Pórosz indiai királlyal vívott csata során.
Az Indiában bekövetkezett halál hagyománya valószínűleg azért alakult ki, mert Nagy Sándor a Hüdaszpész mellett alapított városát nevezte el lováról Bukephalának.

Incitatus

Incitatus egy félreértésnek köszönhette hírnevét. Incitatus gazdája, Caligula Kr. u. 37-ben lépett a Római Birodalom császári trónjára. Caligula anyai dédapja, a triumvir Marcus Antonius örökébe kívánt lépni. Persze nem a ragyogó katonát akarta utánozni, hanem az egyiptomi királynő, Kleopátra ágyában és asztalánál vitézkedő dúvadat.
Botrányos tettei sorába tartozott a zöldruhás kocsihajtók iránt megmutatkozó beteges bőkezűsége és saját lova túlzott kényeztetése. Utóbbiról írta Suetonius, az első római császárok életének antik krónikása: "Incitatus nevű lovának - miután az állat nyugalma kedvéért a cirkuszi játékok előtti napon katonaság útján intézkedett, hogy a környék lakossága egy hangos szót se ejtsen - nemcsak márványistállót, elefántcsont szerszámot, bíbor takarót, drágakővel ékes nyakláncot adományozott, hanem egy palotát is személyzettel, berendezéssel, hogy méltó módon fogadhassa a nevében meghívott vendégeket; mint mondják, az volt a szándéka, hogy consullá is kinevezi."