Magyar fogataink járómódja

A régi magyar fogatokat széles, puha útjainkon „keverten” hajtották, vagyis felváltva ügetésben, vágtában és lépésben.
Széchenyi Dénes 1892-ben a kevert hajtásról a következőket írja: „Kár volna a régi magyar kevert hajtást elítélni és megszüntetni csak azért, mert véletlenül egy idő óta divatosak lettek az ügetőversenyek és a muszka trabberek.
Hogy közönséges, mindennapi körülmények közt az ügetést tartják helyesnek és a legilledelmesebb tempónak, azt tökéletesen elismerem, sőt helyeslem.
Ez a szokás nemcsak mulandó divaton alapszik, hanem okszerű, helyes és logikus, sőt szükséges és pedig azért, mert sok kocsis van a világon és sok ember hajt. A jó kocsis és az ügyes kocsis pedig nagyon ritka. Vágtatva hajtani és ezt egyformán és tisztességesen véghez vinni nem kis mesterség és erre ügyes, tapasztalt és jókezű kocsis szükséges.
Már magában sokkal nagyobb különbség mutatkozik a lovaknak vágtatásában, mint ügetésükben, ezért sokkal nehezebb vágtatva egyformán hajtani, továbbá a vágtatásnál sokkal nehezebb megítélni a haladás sebességét, mint az ügetésnél és azonkívül ingerültebbek a vágtató lovak és nehezebben fékezendők, mint olyanok, melyek mindig csak ügetni szoktak. Azért, ha általános divat volna keverve hajtani, a számtalan ügyetlen kocsissal sokkal több összeütközés és szerencsétlenség történnék. Ennek folytán ismétlem, hogy tökéletesen helyes azon szokás, hogy a közönséges életben az ügetés tekintetik a leghelyesebb tempónak a kocsizásnál, de ez nem zárja ki azt, hogy különös körülmények között ne forduljunk a vágtatáshoz, valahányszor ez okszerű, hasznos és lovainkat kíméli.”
Andrássy Géza gróf szerint fiatal éveiben egy időben nagy divat volt a négyeseket úgy hajtani, hogy az ostorhegyesek vágtáztak, míg a többi lónak ügetnie kellett.
Bay Bertalan 1861-ben azt írja: „Az ostorhegyes vagy kisafás ló virgoncabb legyen a gyeplősnél, anélkül azonban, hogy azt tehetségében letörje; az ostorhegyesnek lehet néha vágtatásba vagy apró szökésekbe is kitörni. Ugyanez áll a láncos lóról ötösben”.
Prónay Dezső báró hozzám intézett levelében a négyesek járómódjáról megemlékezvén, azt tartja: „hogy az nem hiba, ha az indulásnál egyik vagy másik ló egy két ugrással vágtatva indul, azonban ez csak az indulásnál szabad, állandóan egy ló se vágtasson, még talán az ostorhegyesnél lehet ezt eltűrni”.
Kétségtelen, hogy a kevert hajtás ma, a mindennapi életben, a megváltozott út- és forgalmi viszonyok mellett már jogosultságát vesztette, de jó, ha a lovainkat olykor erre is szoktatjuk és tanítjuk, már csak az idomítás szempontjából is. Hajtómérkőzések idomítottsági versenyeiben, nagyobb teljesítményű távhajtásoknál a kevert hajtás egyaránt elkerülhetetlennek bizonyult. A nagy távhajtásokon keverten hajtottak, ha nem is készültek arra, mint pl. 1890-ben a Pozsony-bécsi távhajtásnál, de az 1930. évi 230 km-es távhajtásnak 14 óra 40 perc idő melletti győztese, vitéz Csiszár Dezső ny. méneskari alezredes is csak kevert hajtással érhette el ezt a teljesítményt, Jurenák Lajos pusztatenyői földbirtokosnak Furioso után nevelt hosszú, nyugodt vágtájú félvér kancájával.