A magyar lovas múlt
HAGYOMÁNY
 A magyarság kétségkívül az eurázsiai lovas népek közé sorolható. Kelet felől érkező eleink nem csak fejlett lovas kultúrát, de magas szintű földművelési ismereteket, a kor műszaki színvonalának megfelelő vaskohászati módszereket és a mai ember csodálatára is méltó ötvösművészetet hoztak magukkal. Honfoglalás kori temetőink módosabb sírjai ún. „részleges” lovastemetkezés emlékét őrzik. Az elhunyt mellé rendszerint nem temették egész lovát (mint néhány más lovas nép), hanem csak annak lenyúzott bőrében hagyott koponyáját és lábszárcsontjait, vagy azt sem, csak a lószerszámot.
KALANDOZÁSOK
 A magyar lovas íjászt a - menekülést színlelve, vágtában - hátrafelé kilőtt nyíl (amit úgy is hívtak, hogy „szkíta lövés”) tette különösen félelmetessé. Ennek a csapatmozdulatnak a végrehajtásához jól idomított lovakra és felsőfokon képzett lovasokra volt szükség. A harcmodort a kortárs, arab földrajztudós és történetíró Maszúdi - a besenyők és a „türkök” (azaz magyarok 934. évi, közös bizánci hadjáratáról szólva - így jellemezte: „Mikor aztán felsorakoztak a csatasorok, a jobb szárny lovasosztagai a bizánciak derékhadára törtek, és nyílzáport zúdítottak rá, miközben átmentek a bal szárnyra. A bal szárny lovasosztagai is felvonultak, és nyílzáport zúdítottak a bizánciak derékhadára, miközben odáig jutottak, ahonnan a jobb szárny lovasosztagai kiindultak. A nyilazás így állandóan folyt, a lovasosztagok pedig forogtak, mint a malomkerék... Elsötétült a láthatár...”
A LOVAGOK KORA
 Árpád-házi királyaink hadseregében a rendkívül drága, páncélos lovasságot részben vendéglovagok, részben főurak, főpapok és királyi várispánok adták - de mellettük ott volt a szegény szabadokból, kiváltságos határőr-népek és betelepített, lóra termett - besenyők, jászok, kunok - fiaiból álló könnyűlovasság is. A lovagi erények a királyi udvarban honosodtak meg, és a lovagság eszménye a leányrabló kun vezért legyőző lovagkirály, Szent László (1077-1095) személyében öltött testet. A szentté avatáskor (1192) költött, latin nyelvű himnusz ezt így foglalta szavakba: athleta patriae (a haza bajnoka).
A HUSZÁRSÁG KIALAKULÁSA
A magyar huszárság első virágkorát a 150 éves török hódoltság idején élte, bár az osztrák császári udvar igen gyakran adós maradt zsoldjukkal.
Ellátmányukat zsákmányszerző portyákkal egészítették ki. Főleg jó, török lovat igyekeztek szerezni, vagy foglyot ejteni, akiért váltságdíjat lehetett kapni. Török és magyar vitézek rendszeresen hívták ki egymást párviadalra, amelynek tétje életük, lovuk és fegyverzetük volt.
A hódoltság kori huszár fegyverzete rendszerint zászlós kopja és tárcsapajzs, szablya, fokos vagy buzogány, a sodronying átszúrására alkalmas hegyestőr volt. A XVI. században még gyakori volt az íj, a XVII. században a pisztoly és a karabély használata terjedt el.
A SZABADSÁGHARC
 A szabadságharc első jelentősebb, lovas csatáját 1848. november 18-án, Moson és Győr között négy század Vilmos-huszár lovasrohama döntötte el. 1849. április 4-én, Tápióbicskénél a császár-huszárok verték szét a „Jézus-Mária-huszárok”-nak csúfolt, horvát lovasságot, amelynek parancsnokára - az osztrák hadsereg legjobb vívójának tartott, Riedesel őrnagyra - a magyar ezredparancsnok, Sebő Alajos mért halálos csapást.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
